Hányszor érezted már azt, hogy te vagy a világ legrondább embere?! Lehet nem így van, sőt... nem mások bók morzsáit kell felszedegetned, hanem téged dicsérnek. Jólesik a lelkednek, de ez csak egy pillanatnyi állapot, utána ismét jön a mély melankólia, amit senki előtt nem fedsz fel csak mosolyogsz. Igen, mosolyogsz; ez marad az egyetlen fegyvered ebben a szürke világban. De néha a mosoly álarca is megreped és kiszökik rajta az önsajnálat. Olyankor csak ordítanál és üvöltetnéd a zenét, de nem teszed, mindig csak vissza fogod magad és hagyod, hogy ez az iszapos, fekete máz ellepjen belülről és nem szólsz.. nem szólsz senkihez csak csendben áll és várod, hogy belefulladj. Halkan, csendesen azon töprengve, hogy mit kellett volna másként?! Talán üvöltöttél volna ha fájt, vagy álltál volna a tükör elé minden reggel és mantraként mondogattad volna az önsegítő szöveget; 'A mai nap csodás lesz benne egy csodás emberrel.' Lósz@rt ez mind baromság, amivel csak magadat nyugtattad volna. Az egész sz@rság, ami benned van egy gyökérből ered.....Van ÖNKRITIKÁD. Ez a kis mocsok, ha túl erős benned felemészti a lelked. Igen jól látod, felemészti, hiszen ő az a fekete ingovány, ami veszni hagy minket földi halandókat.
